Chapter IV.

Üdvözlet, egyetlenjeim! 

Hogy elrepült ez a hét! Így szalagavató előtt két héttel csak kapkodom a fejem, de azért Rátok is szakítok időt. Szeretném azt mondani, hogy ebben a fejezetben a dolgok kicsit melegednek, de ezt inkább döntsétek el Ti! 
Nagyon örülnék, hogyha hagynátok véleményt, szeretném tudni, mit gondoltok! 

Millió ölelés,
P.

•••

A

 helyiségben az óra kattogását leszámítva csend volt. Az általában rendes és tiszta asztalon most halomban álltak a különböző papírok. Legalább egy tucat volt belőlük, és mindegyik a következő címet viselte: MISSING.

- Szóval úgy véled, hamarosan már rá fognak vadászni? – tette fel a kérdést Mr Smith. A rendőrfőnök bólintott.

- Jobb lesz, ha megkettőzöd az őrségét. Nem tudom, mit terveznek ezek az emberrablók, de az biztos, hogy igazából őt akarják.

A titkosügynök beletúrt az egyik kupacba. Egy képet húzott ki, profi rendőri fotó volt. Egy falat ábrázolt, rajta írással. A fehér krétával írt szavak erősen elütöttek a háttértől. Smith bámulta egy darabig, majd visszadobta. Hátradőlt kényelmes bőrszékében, és összeérintette ujjai begyét.

- Köszönöm, hogy szóltál – mondta. Hangsúlya és testbeszéde elárulta, hogy az ő részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. A másik férfi is értette ezt.

- Te magad mondtad, milyen fontos ez a nő. Vigyázz rá!

- Úgy lesz.

A rendőr fogta a kabátját, búcsúzóul kezet rázott az ügynökkel, majd elhagyta az irodát.

Egy óra múlva helyét a háromfős csapat foglalta el. Addigra a hatalmas tölgyfa asztalon már csak pár fotográf maradt. Ezeket Mr Smith sokatmondóan a trió elé tolta. Jennifer összevonta a szemöldökét. Ez nem jó hír.

A képen egy tipikus sikátor fala látszódott, rajta a felirattal: A HERCEGNŐ AZ ENYÉM!

- Természetesen erről ő nem tudhat – jelentette ki Smith pár perc múlva. A trió hevesen bólogatott. Mindhárman teljesen ledöbbentek. Ki áll emögött? Ki menne el eddig? Kinek kell ennyire a Hercegnő? És persze az örök kérdés: Kicsoda ő? Két hónapja velük volt már, két hónapja élt abban a hatalmas lakosztályban, és még mindig nem tudtak róla semmit. Jennifer minden tudását bevetette, ám sosem járt sikerrel. „Mindössze” annyit ért el, hogy nagyon megkedvelte a hölgyet. Órákat töltöttek együtt, a legkülönfélébb dolgokról beszélgetve. De csak semmi személyes.

- Mi a terv? – kérdezte Greg halkan. Hangja olyan volt, mint a smirglivel reszelték volna végig a hangszálait. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy szavai kevésbé tűnjenek megfáradtnak.

- Árnyak ellen nem harcolhatunk, így csak annyit tudunk tenni, hogy biztosítjuk, nem jutnak el a Hercegnőhöz soha. Állandó felügyelet alá helyezem.

- De hát már most is huszonnégy órában vigyáznak rá.

- De nem a lakásban. Valakinek a közvetlen közelében kell lennie, minden eshetőségre felkészülve – magyarázta Mr Smith. – Jennifer? Rád gondoltam.

A nő elfordította a tekintetét a fényképről. Pillantása találkozott a főnökével.

- Oké – mondta halkan.

- Remek. Marcus, megtennéd, hogy hazaviszed Jennifert, hogy összepakolhasson. Köszönöm. Greg, rád a tizenötödiken van szükség. Van kérdés?

- Nincs – mormogta három hang. A csapat felállt az asztaltól és lassan kivonult. Mozgásuk szaggatott volt, fejük tele volt további kérdésekkel, amikre úgy tűnt nincs válasz. Végül Marcus szedte össze magát a leghamarabb.

- Jen, mehetünk? – kérdezte.

- Persze.

Jennifer Black lakása nem volt túl nagy, hálószoba, nappali, konyha, fürdő, mind kellemes halvány színekben. Az összhatás annyira nem tükrözte a nő személyiségét, hogy mindenki elgondolkodott azon, vajon félreismerték-e őt.

- A húgomé volt, mielőtt elköltözött New Orleansba. A kis művészlélek. Állandó kiállítása van! – újságolta Jennifer szívesen annak, aki végül rákérdezett erre a furcsaságra.

A büszke nővér most azonban fáradtan huppant le a törtfehér bőrkanapéra. Marcus a fotelban helyezkedett el.

- Jól vagy? – kérdezte.

- Igen. Csak aggódom. Mikor ott vagyok, mindig olyan vidámnak tűnik – mármint a Hercegnő. De ha belenézel a szemébe, látod, hogy valami nem oké. Szerintem fél. Szörnyen fél.

- De mitől? Vagy kitől?

- Nem tudom. És ez idegesít a legjobban.

Hallgattak pár percig. A főutcán elhúzott egy szirénázó mentőautó.

- Jobb lesz, ha nekiállok pakolni, különben sohasem végzünk – tápászkodott fel Jennifer.

- Segítsek valamit? – ajánlkozott a férfi.

- Á, maradj csak.

Végül másfél óra után hagyták el a lakást. Lehet, hogy örökre, futott át Jennifer agyán a gondolat, ám hamar elhessegette. Nem szabad gyengének tűnnie. Bepakoltak az autóba, majd elindultak a Hercegnő szállásához. Ott a szokásos biztonsági ellenőrzések után végre célba értek.

A Hercegnő mosolyogva fogadta őket. Miután Marcus magukra hagyta őket, segített kipakolni új lakótársának.

- Remélem, minden rendben van – jegyezte meg, miközben a titkosügynök ágyán ülve figyelte, ahogy Jen a ruháit rendezi. Erre a mondatra azonban ő megfordult, és kérdőn nézett a vörös hajú nőre.

- Úgy értem, eddig nem kellett velem laknia senkinek, most meg itt vagy… Nem mintha nem örülnék neki! Csak… fura.

- Nyugalom, semmi gond. Csak Mr Smith úgy gondolta, talán jó lenne, ha lenne társaságod. Úgy tűnik, sokáig maradsz.  

- Kedves tőle – mosolyodott el a Hercegnő. Jennifer visszafordult a szekrényhez, és hálát adott Marcusnak, amiért még a kocsiban előállt ezzel a történettel.

- Azt hiszem, végeztem – mondta aztán, és becsukta az ajtót.

A Hercegnő már visszavonult a szobájába, mikor Jennifer megtalálta a zongorát. Vastag bársony drapériával volt letakarva, látszott, hogy már régen nem használta senki. A nő lerántotta róla a leplet, és leült elé. Lassan kezdett el játszani, már-már tétovázva. Hány éve is volt már? Tíz biztosan, gondolta. A húga tanította meg játszani, és meglepően jó érzéke volt hozzá. Az ujjai saját életre keltek, s mire észbekapott, már Chopin leghíresebb Nocturne-jét játszotta. Hosszan emlékezett rá, ez volt a kedvenc darabja. Ahogy az utolsó hang is elhalt, egy magányos tapsvihar tört ki a Hercegnő ajtajánál.

- Remélem, nem ébresztettelek fel – mentegetőzött Jennifer. Még egy hónapja egyeztek meg, hogy ő is tegezheti a Hercegnőt.

- Ó, dehogy, nem aludtam még. És amúgy se bántam volna. Gyönyörűen játszol!

- Csak ezt az egy darabot – ismerte el Jennifer.

- Taníts meg! – lebbent oda mellé a Hercegnő hófehér hálóingjében, ami szinte beleolvadt a bőrének halványságába. Mindettől erősen elütött vörös haja, mely kibontva a háta közepéig ért. Sötétzöld szemét könyörgően vetette Jenniferre, aki nem tudott ellenállni neki. Lassan, magyarázva kezdte újra a dallamot a zongorán.