Ne hagyj el

Üdv, kedves Olvasó! 

Ma nem egy újabb fejezettel, hanem egy szösszenettel jelentkezem. Ez az apró novella pár óra alatt született meg, és szerencsére NEM megtörtént eseményen alapszik. 

És most pár közérdekű információ:

• Jövő héten nem lesz új iromány, mivel aznap lesz a szalagavatóm. Igen, tudom, öreg vagyok. 
• Hamarosan képek is díszíteni fogják a blogot/bejegyzéseket, valamint egy modulban elérhetitek a szereplőim valós munkáját. 

Kellemes olvasást! 

Millió ölelés,
P.

•••

A szag abban a pillanatban megcsap, ahogy a hideg januári külvilágból belépek a halál és a betegség üvegpalotájába. A mellkasom összeszorul, alig kapok levegőt. A bűz fojtogat. Pár pillanat után azonban „rendbe” szedem magam. Odalépek a portához, és megérdeklődöm, merre találom azt az embert, aki az életemet jelenti. Az információ létfontosságú.

Már a folyosón lépkedek a 128-as szoba felé, mikor újra megszédülök. Lerogyok egy kopott, fehér műanyag székre. Képtelen vagyok kontrollálni a végtagjaimat. Úgy remegek, mintha mínusz 50 fokban lennék. De valójában „csak” Őhozzá jöttem. Hozzá, aki már három napja fekszik már idebent, gépekre kötve. Eddig nem tudtam rávenni magam, hogy meglátogassam. Nem tudtam, és még most sincs fogalmam, mit mondok majd Neki. Annyi mindent szeretnék, de félek. Az ember azt gondolná, a tény, hogy talán ez az utolsó esélyem, hogy elmondjam, hogyan érzek iránta, könnyít a helyzeten, de engem ez a feltevés még jobban megnémít.

Nem vagyok a szavak embere. Főleg nem ha Róla van szó. A gyomromban felreppennek a pillangók, minden egyes alkalommal, mikor meglátom. Ő valahogy mindig tudja, mit mondjon. Mindig van egy sztorija, és mikor mesél, az egész szoba rá figyel. És Neki mindig van ideje mindenkire, mindenkihez van egy kedves szava.

Ó, Istenem, hogy hiányozhat valaki, aki nem is az enyém?! Csak látni akarom. Azt az idegesítő félmosolyát, a nevető kék szemét. És mivel még mindig altatásban van, ezt a mellettem lévő ajtó mögött sem fogom megkapni. Viszont nem fogok visszafordulni.

Összeszedem magam, és felállok a székről. A látásom még mindig fura, és apróságok tűnnek fel, mint például hogy a szemközti fal tövében elrontották a folyosó „kockás” mintáját, két fehér négyzet van egymás mellett.

Az ajtó fémszínű, rajta kis táblán ott áll a 128-as szám. Itt vagyunk. Vajon kopognom kéne, vagy csak nyissak be? Állítólag nincs bent senki Vele, így hát megragadom a kilincset, és lenyomom. Az ajtó hangtalanul nyílik, és feltárul a szoba. Egyetlen kórházi ágy, mellette műszerek, monitorok, a csendet pedig megtöri a csipogás és a fiú halk szuszogása. Egy hete volt a síbalesete, kint Ausztriában. Szerencsére a fején csak zúzódások vannak, habár azok is elég súlyosak, viszont a bal karját eltörte, és egypár bordája is megrepedt azon az oldalon. Nem tudom pontosan, miért nem hagyják, hogy ébren legyen, talán a fájdalom miatt.

Magam alá húzom a széket az ágy mellett és leülök. Bal karja gipszben itt fekszik előttem. Végigsimítok a kézfején. A szavak anélkül csúsznak ki a számon, hogy átgondolnám őket.

Szeretlek. És ez nem csak az a filmes, a srác-összetörte-magát, és a lány szerelmet vall neki jelenet. Szeretlek több mint egy éve már. Csak sose tudtam, hogy és mikor mondjam el. Mert tudom, hogy Te nem érzel így irántam. Neked én csak egy barát vagyok. És hogy őszinte legyek, örülök, hogy a barátod lehetek. Mert érdekes vagy. Mert vicces vagy. Mert van benned valami, ami miatt az emberek nem tudnak csak elsétálni melletted. És mert tudom, hogy sok mindenről ugyanaz a véleményünk. Ugyanazok a dolgok aggasztanak bennünket, és ---

Elcsuklik a hangom.

Ne hagyj el. Csak ennyit kérek.

- Nem foglak.